2017. szeptember 12., kedd

Viszontlátás

Nagy levegőt veszek, lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni. Minden erőmmel azon dolgozom, hogy csökkentsem a szívemet mardosó fájdalmat. Korábban nem gondoltam, hogy ilyen lehetséges, de most a saját bőrömön tapasztalom meg. Szenvedek, amiért nincs mellettem az, akit igazán szeretek. Amint egy pillanatra elkalandozik a figyelmem, rögtön eszembe jut és minden korábbi ténykedésem hiábavalónak tűnik.
A szerelmem másik városba költözött a múlt héten, én pedig nagyon nehezen viselem a hiányát. Nem találom a helyemet nélküle, elveszettnek érzem magam, az egész világ idegen és ijesztő nélküle. Amikor elment, akkor megbeszéltük, hogy mik azok a dolgok, amikkel biztosan le tudom magam foglalni annyira, hogy ne azon agyaljak állandóan, hogy mennyire rossz nekem nélküle. Sajnos azonban nem igazán válik be semmi sem. Csinálhatok bármit, folyton eszembe jut, milyen jó lenne, ha mellettem lenne, ha átkarolna, ha magához húzni.
Rengeteget sírok. Nem szabad, tudom jól, hisz ezzel mind a kettőnknek megnehezítem a helyzetét, de nem tudok mit tenni. Ez az egyetlen módja, hogy valamelyest kiengedjem a bennem állandóan csak gyülekező feszültséget. Akkor, mikor könnyeim tengere mossa az arcom, könnyebb elviselni, hogy nincs velem. De amint az utolsó könnycseppet is lesodrom addigra kipirult arcomról, a szívem még inkább sajogni kezd. A levegővétel nehéz lesz, a fejem zúg, a gondolataim vadul zakatolnak, és kisvártatva azon kapom magam, hogy azt számolom, hogy hány nap múlva láthatom újra. Idővel a napok órákká rövidülnek, majd percekké és végül meleg ölelésébe von.
Ma délután jön újra haza. Szeretném valami aprósággal meglepni, de a várakozás feszültsége megbénít, nem tudok másra gondolni, csak a szemére, a hajára, a mosolyára, az illatára. Csak és kizárólag Rá. Miközben azon tanakodom, hogy milyen ruhát vegyek fel – nyilván egyik sem elég jó –, a gondolataim körülötte járnak. Alig várom, hogy újra lássam, hogy ismét a karjaiban tartson, hogy megint lágy csókokat leheljen ajkaimra.
A munkaidő lassan telik, a percek csak vánszorognak. Tekintetem a megszokottnál sűrűbben vándorol az óra felé, számolom a hátra lévő időt a nagy találkozásig. Nehezen koncentrálok a tennivalóimra, mindig elkalandozom. Néha a semmibe révedve bárgyún vigyorgok. A kollégáim valószínű nem értik, hogy mi lelt, de ők nem is érthetik meg, hogy milyen ez: hazajön az, akit szeretek.
Nagy nehezen túlélem a napot. A munka többé-kevésbé készen van. Most nem a precizitásom dominál, hanem az iránta érzett szerelmem. Szeretném tökéletesen végezni a dolgom, de most nem megy. Talán majd egy vagy két hét múlva, amikor már valamelyest hozzászokok a helyzethez, minden kicsit könnyebb lesz. De jelenleg még nem az. Van bennem egy kis félsz, hogy talán ez soha nem lesz könnyebb, de rendre eszembe jut, hogy nem mi vagyunk az első pár, akiket az élet távol sodort egymástól.
A telefonom világítani kezd. A kezemben lévő toll csak úgy repül, amikor elhajítom és a készülék felé nyúlok. Szívem szerint egész nap elnézném, ahogy a neve világít a képernyőn, de sokkal inkább szeretném hallani végre.
- Szia Kicsim! – köszön. A térdem kissé megremeg, amikor meghallom a hangját.
- Szia – lehelem. A fejem ismét zúgni kezd, az ereimben vadul száguld a vérem.
- Itt vagyok, most értem be a városba, megyek érted – csak nehezen jutnak el az agyamig a szavai, még mindig a hangjával vagyok eltelve. Végül aztán felfogom, hogy mit mond, összeszedem magam és próbálok koncentrálni.
- Rendben, akkor készülődöm és megyek le.
A cuccaimat összedobálom egy kupacba, a félbe hagyott munkákat lementem és kikapcsolom a gépem. Miközben a bögrémet mosogatom, vigyorgok. Éppen csak a dúdolás hiányzik és megtudná mindenki, hogy mennyire nagyon jó nekem. Gyorsan elkészülök, elköszönök a többiektől és szinte futva hagyom el az épületet és a kapu felé igyekszem.
Már messziről látom az autóját, felidézem, hogy milyen benne ülni. Elképzelem a kezét, ahogy lazán a combomon nyugtatja, miközben vezet. Ahogy a portához közeledem, kiszáll a kocsiból és elindul felém. Szélesen mosolygok, kicsekkolok a cég területéről, majd már-már rohanok hozzá. Egymáshoz érünk, szemébe nézek, megremeg bennem valami, majd szorosan magamhoz ölelem. Karjait körém fonja, nem ereszt, csak állunk egymást szorítva a járdán.
- Tűnjünk innen! – kérem egy kis idő múltán.
Szeretnék megszabadulni a munkától, nem akarom, hogy bármi is beárnyékolja az viszontlátás örömét. Autóba pattanunk és már úton is vagyunk az itteni albérlete felé. Folyamatosan csacsogok, mesélek mindenféléről, kérdezgetem az új helyről. Mire a lakáshoz érünk, már fáj az arcom a sok mosolygástól, de nem érdekel, szinte élvezem. Okkal terül el ekkora vigyor az arcomon és erről semmi pénzért nem mondanék le.
Az esténk fantasztikus hangulatban telik: rengeteget beszélgetünk és még többet nevetünk. Nem hagyjuk ki a szokásos piszkálódásokat egymás zenei ízléséről, kritizáljuk a másik étkezési szokásait; mindezt szorosan egymást ölelve. Szomorú a szívem, mégis mosolyogva és valamennyire boldogan hallgatom, amint az új munkahelyéről, az új kollégákról és az új életéről mesél. Tudom, hogy helyes mindaz, ami történik, hogy a javát fogja szolgálni, de sajnos nem bírok megfeledkezni arról, hogy ez milyen lemondással jár. Kicsit talán haragszom is magamra, vagy inkább szégyellem magam, amiért nem tudok teljesen örülni a sikerének. Bennem van az a kis bánat, ami miatt ez nem megy.
A vacsora és a villámgyors zuhanyzás után alváshoz készülődünk. Egyikünknek sincs ínyére, szeretnénk az egész éjszakát végig beszélgetni, de nem lehet. Hosszú nap áll mögöttünk, hosszú előttünk. Bebújunk hát az ágyba, lágyan magához húz.
- Nagyon rossz volt – suttogom. Eddig tudtam tartani magam, tovább nem. – Borzasztóan hiányoztál.
- Te is nekem.
- Tudod – kezdek bele – nekem még soha nem volt ilyen jó senkivel sem. Eddig még nem éreztem azt, hogy számítok valakinek, hogy szeretnek. Te vagy az első, aki mellett igazán fontosnak érzem magam. Ha együtt vagyunk, akkor már nem a buta szőke kislány vagyok, hanem valaki igazán különleges. Te teszel azzá – a szavak csak úgy ömlenek belőlem.
Nem tudom, hogy mennyire vagyok követhető, hogy egyáltalán értelmes-e mindaz, amit összehordok. De nem számít, mert úgy érzem, hogy el kell neki mondanom azt, amit vele kapcsolatban érzek. Tudnia kell, hogy milyen jó hozzám, hogy rengeteget köszönhetek neki. Megváltoztatja az életemet, jobbá teszi, egy olyan világba kalauzol, ahol már én is szeretem magam és nem csak kritikát tudok megfogalmazni magammal szemben.
- Szeretlek – súgom neki, a szívem vadul ver, a hangom remeg.
- Én is szeretlek Tegéd – magához húz, puszit nyom a homlokomra és érzem, hogy elvesztem, nem bírom tovább sírás nélkül.
Zokogás rázza a testem, nem tudok úrrá lenni az érzéseimen. Elemi erővel száguldanak rajtam keresztül az érzéseim, szinte megbénítanak. Minden egyes porcikám utána sikít, kér, hogy soha ne engedjem el. A viszontlátás öröme ragyog bennem, miközben már gyűlnek a közeledő elválás bánatfelhői boldogságom kék egén.
Egyik kezével magához szorít, nem ereszt, másik kezével a hajamat és a hátamat simogatja. Próbál nyugtatni és arra kér, hogy ne féljek a jövőtől. Megígéri, hogy együtt túl fogjuk élni ezt az időszakot, és amikor végre végleg hazajön, minden sokkal szebb és jobb lesz. Kételkedés nélkül hiszem el minden szavát, hisz tudom, nem tudna nekem ártani. A jelenlegi helyzet mind a kettőnk számára nehéz, igazán embert próbáló időszak áll előttünk, de megerősödve fogunk továbblépni. Kart karba öltve harcolunk egymás szívéért, egymást szeretetéért, szerelméért.
A sírás kimerít, könnyeim elfogynak, légzésem lelassul. Lassan megnyugszom. Hallgatom, amint még mindig megnyugtató szavait súgja a fülembe, miközben egy pillanatra sem ereszt el. Lehunyom a szemem, könnyáztatta arcom a pólójába fúrom, erősen magamhoz szorítom.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – hangom alig hallható, szavaim a fáradtságtól összemosódnak. – Majd egyszer, ha megnövök, meghálálom mindazt, amit tőled kapok – ígérem.
- Felejtsd el ezt a butaságot – súgja, kissé még talán nevetve is. – Az egyetlen, aki hálával tartozik, az én vagyok. El sem tudod képzelni, hogy mi mindent adsz nekem pusztán azzal, hogy szeretsz.
A szavait már nem fogom fel, úrrá lesz rajtam a fáradtság, szélsebesen zuhanok egy álom felé. Már majdnem elalszom, amikor meghallom:
- Szeretlek, Pöttöm Panna.

Ajkam mosolyra húzódik, szívem nagyot dobban. Szeret. A világ legboldogabb embereként, amint életemben először igazán szeretve érzem magam, lassan elmerülök az álmok tengerében

2017. április 30., vasárnap

Csillaglesen

Megkötöm a cipőfűzöm és benyúlok a szekrénybe a kabátomért. Felkapom, futó pillantást vetek a tükörképemre és halványan elmosolyodok. Régebben gyűlöltem azt, aki visszanézett rám, ma már ez teljesen másképp van. Még mindig akadnak gondok az önbizalmammal, még mindig nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit látok, de jó úton haladok ahhoz, hogy elhiggyem, méltó vagyok a szeretetre illetve a figyelemre, nem csak a belsőm de külsőm révén is.
A mai nem egy tipikus meleg nyári éjjel, amikor nyugodtan flangálhat az ember rövid farmernaciban meg pólóban. Bár augusztus van, az éjszaka meglehetősen hideg. Egy ideje a bolondját járatja velünk az időjárás: egyik nap még a tikkasztó hőségtől szenvedünk, aztán másnap már azt latolgatjuk, vajon egy kardigán elég lesz-e, vagy szükség van arra a dzsekire. Nos, most az utóbbi a helyzet. De legalább nem felhős az égbolt, tiszta idő van. Tökéletes a hullócsillag-vadászathoz.
Nem vagyok babonás, nem hiszem el, hogy ha egy hullócsillagot látva kívánunk, akkor az valóra fog válni egy éven belül, ha nem beszélünk róla senkinek sem. Nem, erről szó sincs. Úgy gondolom, hogy ilyesféle csodák nincsenek. Vagy ha vannak is, engem rendre elkerülnek. Na és persze nem is azért várom minden évben az augusztust, mert szeretnék a párommal a dombtetőn ledőlve, kéz a kézben romantikázni. Illetve hát ez így nem teljesen igaz. Naná, hogy szeretnék, de ehhez előbb kellene egy olyan férfi, akivel jól megvagyunk. A helyzet viszont az, hogy ilyen emberrel már rég nem találkoztam. Szóval részemről ez sem indok.
Akkor hát miért készülök most is megfagyni az éjszakában, egyedül? Ez igazán egyszerű: mert rajongok a csillagfényes éjszakákért, a hullócsillagok pedig még különlegesebbé teszik azt. Nem tudom, engem mindig is lenyűgözött a látvány, s ez mind máig nem is változott. Számomra nincs annál jobb érzés, mint amikor egy forgalmatlan út mentén a város határában kuporgok, tekintetemmel az égbolt felé fordulva. Ilyenkor kiürül a fejem, nem gondolok semmire, csak élvezem a látványt. Amolyan megtisztulás ez, egy-egy ilyen éjjelt követően mintha kicseréltek volna: teljesen más vagyok.  Most is ebben a hatásban reménykedem.
Utamat a már bejáratott helyem felé veszem, kezemben a kedvenc párnámmal. Szerencsére még senki nem fedezte fel, hogy közel s távol ez a legjobb csillagleső hely, ezért mikor megérkezem, egyedül vagyok. Nagy levegőt veszek, ajkam lassan mosolyra görbül, szívem nagyot dobban. Már most érzem a varázslatos éjszaka fantasztikus hatását. Leülök a szokott helyemre, arcomat a csillagfényes égbolt felé fordítom, s lehunyom a szemem egy kicsit. Pár pillanat múlva már kitisztul a fejem, megnyugszom, szívverésem lassabbá válik. Kikapcsolok.

Körülbelül két óra telik el én pedig több mint húsz hullócsillagot számolok össze. Persze megeresztek egy-két kívánságot is, de nem fűzök hozzájuk túl sok reményt, még mindig nem. Eddig mindenért meg kellett küzdenem, nem lesz ez másként ezután sem. De nem is bánom, ha van valami, amiben igazán jó vagyok, az a küzdelem a céljaimért. Ha nem így lenne, akkor most nem tartanék ott az életben, ahol. 

2016. december 7., szerda

Élet a komfortzónán kívül

Ez egyszerűen hihetetlen! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat. És mégis...! A hét felfedezése: van élet a komfortzónámon kívül is. Sőt, ha egészen pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az igazi élet azon kívül zajlik. Persze, oké, jó érzés eltapicskolni a megszokásban, a biztonságot jelentő - vagy annak vélt - állandóságban. Én ezt nem vitatom. Az képmutatás lenne, tekintve hogy az elmúlt húsz évben ebben éltem. És időnként még élveztem is. Na igen, azért természetesen nem mindig, de néha megesett. Mondjuk úgy, hogy nagyon néha.
Aztán jött egy nagy pofon. Hatalmasat csattant az arcomon és hirtelen a földön találtam magam. Zokogtam. Szenvedtem. Lövésem se volt, miképp élhetem ezt túl. Elvesztem az önsajnálatba. Valljuk be, nagyon csúnyán kikészültem. A legszívesebben bebújtam volna az íróasztalom alá egy meleg pokrócba burkolózva mindaddig, amíg a problémáim meg nem oldják magukat. Egyszerűbb lett volna, mint szembe szállni. De a helyzet az, hogy meg is ijedtem ezzel egyidőben. Féltem, hogy esetleg nem tudok majd ebből kikecmeregni. Megjegyezendő, hogy eddig még mindig nem tettem semmit, csak gondolkodtam. Ez az átka annak, ha az ember olyan kivételes zseni, mint amilyen én vagyok: gondolkodik. Na ez az, amit nem szabad. Az agyalás túl sokszor ölt már meg bennem valamit. Nem akartam tovább, hogy a mi lett volna ha kezdetű kérdések vezessenek az utamon.
Először is: elég kemény vagyok én ahhoz, hogy meglegyek mindenféle kisérgetés nélkül. Még ha első ránézésre ez nem is tűnik így, aki ismer, az tudja, hogy ez így van. Másodszor: ha már feltétlenül pesztrát akar mellém állítani az élet, akkor ne valami elmeroggyant, önbizalomhiányos tinipicsát adjon, mert vele garantáltan nem leszek jóba. Döntöttem: én választok kísérőt. S hogy ki lett az?
Valaki, aki nem egy áldozat. És nem is akarja magát annak látni. Küzd, harcol ha kell, a feladni számára ismeretlen fogalom. Bátor, hisz szeretni csak a bátrak tudnak igazán, márpedig ha valaki, akkor ő tényleg tudja, milyen az, ha valakit szeret, szerethet. Ezen felül egy jó nő. Bizony ám! Vége azoknak az időknek, amikor önmagát, külsejét utálva állt a tükör előtt, a reménytelenség miatt sírástól küszködve. Mára már egész mást jelent neki az, hogy valaki szép vagy sem. Meg persze megtanulta, hogy nem szabad mindenki szavát szentnek venni. Hogy kinek kell megfelelnie? Saját magának. A többiek pedig? Senkik. Max piszok mázlisták, ha ráérnek mással foglalkozn. De ennél többet nem szabad, hogy jelentsenek.
Illetve hát ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Mindenkinek saját magának kell érezni, hovy mi az, ami számára fontos a másik véleményéből. Meg kell hallgatni mindenkit - de csak azért, mert ritka bunkóság ott hagyni valakit, miközbe  az illető hozzánk beszél. Mondjuk ki lehet próbálni, csak nem ajánlatos.
Hol is tartottam? ... Ja igen, megvan. Szóval van egy utam, ahol van egy szuper csajszi, aki jön velem. Kezdek kicsit hasonlítani is rá. És hogy mizu a komfortzónán kívül? Hát kérem szépen: BULIVAN! De tényleg! Csak egy kicsit kell lazábban venni mindent és sokkal jobb az élet. Csak egy kicsit kell elmozdulni a megszokottól és csőstűl jön a kaland. Elöször persze csak pici, apró lépések. Hisz hová úgy sietni? Úgy is örökké élünk...!
Aztán idővel, fokozatosan egyre messzebb és messzebb jutni. Igen, tudom mire gondolsz, szerintem is nagyon félelmetes. Amikor nézegeted a Facebook eseményen a visszajelölők listáját, de csak egy embert ismersz a harminc közül, természetes, hoy a te fejedben is megfordul a kérdés, hogy mégis mi a francot fogsz te ott csinálni. Elárulom neked, cimbora: ismerkedek, bulizni, táncolni. Inni, érinteni, smárolni. Beleremegni egy pillantásba. Lélegzetet visszafojtani egy édes csók előtt...
És még mielőtt nagyon elmerülnénk az érzékek tengerében, vegyük csak észre, hogy mi is történt! Bizony kedves, kint vagy a komfortzónádból. Na milyen? Tetszik? Élvezed? Jól gondold meg, hogy mit válaszolsz, mert mindenki látta, hogy élvezted, amikor az a srác ott pár sorral előbb magához húzott, játszadozott veled majd lágyan és óvatosan, mintha valami kincs lennél, megcsókolt. Szóval ne hazudj, tudjuk ám, hogy élvezed!
És tudod mit? Élvezd is csak! Megérdemled! Mindenkinek jár egy falat boldogság. Vagy kettő. Vagy három. Vagy sokkal több. De csak akkor falhatsz, ha kint vagy, s nem bent. Persze ha most egy meleg szobában ücsörögsz a kandallóban lobogó lángot csodálva, akkor maradj inkább odabent. Kint piszok hideg van!
Egyet ne feledj el soha, drága! Ne félj boldognak lenni! Keményebb fából faragtak téged annál, mint hogy az első kudarcnál feladd. És egyébként is: ha valaki sírni akar téged látni, akkor kérlek nevess már a képébe! Az úgy az igazán buli!

2016. október 26., szerda

Hétköznapi bolondság

Késésben vagyok. Már megint. És már megint nem én vagyok a hibás. Természetesen. Ma a buszra fogom. Holnap az emberekre. Holnap után meg mondjuk a bolygók kedvezőtlen együttállására. Ez egyértelmű.
Dühösen vágtatok fel az emeleten lévő szobámba, miközben már bújok is ki a ruháimból. Fogalmam sincs, hogy mit fogok ma este felvenni, az idő pedig csak úgy rohan. Még zuhanyozni is szeretnék, meg valami szolid kis smink sem ártana. Nem, egyáltalán nem akarom teljesen bevakolni a fejem, de egy szempillaspirált éppen el tudnék viselni. Csak mert miért is ne?!
- Nagyon sietsz valahová? - hallom Anya hangját, mire válasz gyanánt bevágom a szekrényem ajtaját. Elvégre tini vagyok, nekem az ilyen kötelező. Vagy azért annyira nem kényszer? Ki tudja...
- Nem Anya, csupán a móka kedvéért közlekedek a szokásos sebesség duplájával - morgom halkan, de azért úgy, hogy hallja.
- Akkor jó, már azt hittem, hogy rohansz is tovább, annak ellenére, hogy még csak most értél haza - hallom a hangján, hogy vigyorog. Tisztán hallom, amint a kínomon szórakozik. Hát anya az ilyen egyáltalán?
- Anyaaaaaaaaaa! Ne most, rendben? - a szárítón sem találom a fekete csillogós felsőmet, kezdek ideges lenni. - Nem láttad véletlenül azt a csini feketét, amiben olyan dögös vagyok? - kérdezem, hogy valami hasznát is vegyem, ha már itt lábatlankodik.
- Kicsim, te mindenben nagyon dögös vagy.
- Oké, oké, tudom, persze, az anyám vagy, kötelességed ezt mondani - bólogatok, s közben átmegyek az ő szobájába, hogy egy pillantást vessek a szekrényére. Rossz szokása, hogy a gúnyáimat magához pakolja. Ne kérdezze senki, hogy miért, én sem értem. - Szóval tudod, hogy merre van vagy sem?
- Édesem... - kezdi, de belé fojtom a szót egy morranással.
- Ne édesemezz, hol a francban van a ruhám?
- Linda! - szól rám a szokásosnál erőteljesebben, mire megadóan sóhajtok egyet és felé fordulok.
- Mi van?
- Azt keresed, ami a kezedben van?
Először hitetlenkedve nézek rá, de mikor nem látom rajta, hogy viccelne, lepillantok. A jobb kezemben egy vállfán lóg a kedvenc fekete, csillogós felsőm. Az, amiért korábban feltúrtam a lakást. Az, amelyik éppen bujkál előlem.
- Ez meg hogy került ide? - kérdezem halkan, inkább csak magamtól, mintsem Anyától. - Azt hiszem kezdek megbolondulni...

2016. március 15., kedd

Reménytelen?

Dühösen csapom be magam mögött a szobám ajtaját. A vékony falak megremegnek. A ház csendje mázsás súlyként nehezedik rám. Kiabálni akarok, zokogni, vagy törni-zúzni. Ehelyett megtörten rogyok össze az ágyam végében, meredten bámulok magam elé. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy megint kihasználtak. Hogy megint csak egy éjszakára kellettem, nem többre. Hogy ismét csak múló emlék vagyok valakinek az életében - feltéve ha egyáltalán emlékszik bármire, az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően.
A fél karomat odaadnám, ha végre valaki komolyan venne. Ha valaki hajlandó lenne többre tervezni velem egyetlen részegen eltöltött hajnalnál. Talán nem vagyok erre méltó, de nagyon vágyom erre. Szomjazom a figyelmességet, a törődést, melyet csak a barátaimtól kapok meg. De az meg természetesen nem olyan, mint egy párkapcsolatban. Szükségem van valakire, aki a másik felem lehet. Aki segít ha kell, aki támogat ha arra van szükségem, s aki mellett nem félek önmagam lenni. Olyan nagy kérés lenne ez?

2015. november 14., szombat

A legjobb barát

Amikor hazaérek a lakás még csendes. Bármerre is megyek, sehol egy eldobott legó, sehol egy elveszített babaruha. Minden a helyén van, amíg a kis lurkók meg nem érkeznek az apjukkal, hogy aztán művészi felfordulást rittyentsenek nekem. Mert mindig így történik, nincs mese: amint a két maki az apjukra csimpaszkodva berobog a házba, oda a rend meg a csend, hogy a tisztaságról már ne is beszéljünk. Tomi, az öt éves kisfiunk a múlt héten azt mondta, hogy azért hoz haza a ruháján mindig egy kis sarat az óvodából, hogy nekünk itthon el ne fogyjon véletlenül. Megkérdeztem, hogy miért lenne szükségünk nekünk itthon sárra, mire hatalmas szemekkel, ártatlan ábrázattal felnézett rám, és a következőt mondta:
- Nem árt, ha van. Te is ezt szoktad mondani Apunak, amikor azt kérdezi, hogy miért kell neked még egy cipő.
Végül aztán egyezséget kötöttünk: ő kevesebb sarat hord haza és pedig kevesebb cipőt veszek. Az apja természetesen mérhetetlenül büszke volt rá, s azóta mindenkinek azzal dicsekedik, hogy neki milyen okos fia van, amiért rávett erre az egyezségre.
Persze azért nem változott meg minden, mindig is Lara lesz apuci szeme fénye. A lányunk nem rég töltötte be a hatodik évét, első osztályos és minden érdekli. Bárhol vagyunk, bárkivel találkozunk, mindenről tudni szeretne, érdeklődve szemléli és tanulmányozza az őt körülvevő világot. Nem múlik el úgy nap, hogy legalább egy-két kérdést fel ne tenne lefekvés előtt, az esti mesét követően, még mielőtt elaludna.
A meséért azt apjuk a felelős. Amikor Lara a világra jött Krisz ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja el az esti mesét, amint a lányunk elég nagy lesz hozzá. Aztán jött Tomi, a mesélés pedig szokásukká vált. Ilyenkor bekucorodnak a gyerekszoba egy sarkába, Krisz a földön ülve ölébe veszi a könyvet és olvas a kicsiknek. Néha meg szoktam lesni őket, csendben figyelem a jelenetet, amint életem három legfontosabb embere kiszakad egy kicsit a mindennapokból és elmerül egy olyan világban, ahol bármi megtörténhet: a mesék világában.
- Anya, Tomi már megint csupa sár! És meg akart ölelni! – hallom az előszobából beáradó panaszkodást.
- Anyuci! Lara árulkodik! Neki miért szabad, ha nekem nem? – Tomit hallgatva lassan mosolyra húztam ajkaim.
- Nyugi van gyerekek, inkább menjetek és adjatok anyátoknak egy-egy puszit – mondja Krisz.
Szeretem, ha csend van, ha nyugi, ha egyedül lehetek. De ennél sokkal jobban szeretem, ha piciny kis családom imádott tagjai vesznek körül. A gyerekek betrappolnak a nappaliba és megrohamoznak. Futva jönnek oda hozzám, felugranak a kanapéra és a nyakamba csimpaszkodnak.
- Sziasztok édeseim – puszilom meg őket, miközben közelebb szorítom magamhoz őket. - Milyen napotok volt? – kérdezem.
- Ú, anyuci, olyan hatalmas homokvárat építettünk az Ádámékkal! – lelkendezik Tomi. – És nn voltam a lovag, aki legyőzi a sárkány, a sárkány a Béci volt és a hercegnő, akit megmentettem Sári volt.
- Tényleg? És mi történt azután, hogy megmentetted Sárit?
- Hát, ő azt akarta, hogy puszilkodjunk, de az undi, szóval kezet ráztunk, mint a nagyok – meséli a fiam.
- Azt ugye tudod, hős lovag, hogy a nagyok inkább puszilkodni szoktak? – kérdi az apja, miközben lopva rám kacsint. Szélesen vigyorogva a fejemet rázom, halkan felnevetek.
- De Apuci! Te se szoktál puszilkodni Anyuci testvérével.
- Azért, mert Anyuci testvére fiú, és a fiúk nem szoktak egymásnak puszit adni. De a fiúk a lányoknak azt szoktak adni.
- De én nem akarok a Sárival puszilkodni. Olyan csúnya színű a haja, nem tetszik – nyafogja a fiam, mire Lara bólogatni kezd, mintha ismerné a fent említett lányt.
-  A csúnya hajú lányokat nem kell megpuszilnod, de azért nekem adsz puszit? – kérdem mosolyogva. Tomi hevesen bólint majd egy hatalmas cuppanóst nyom az arcom mindkét oldalára.
- Szeretlek Anya – suttogja, aprócska kezét a nyakam köré kanyarítva és pedig nem is lehetnék ennél boldogabb.
A vacsoráig hátralévő időben beszélgetünk és játszunk. Krisszel törekszünk arra, hogy minél több időt töltsünk el a gyerekekkel, s igyekszünk odafigyelni arra, hogy ne azok a tipikus huszonegyedik századi gyerekek váljanak a gyermekeinkből, akik nem tudnak meglenni a különböző ketyerék nélkül. Úgy gondoljuk mind a ketten, hogy a személyes kapcsolatok sokkal fontosabbak és tartósabbak, mint a virtuálisak, s ha már most meghúzzuk azok a bizonyos határokat, a gyerekből lehet olyan ember, amiken a jövője nem csupa messenger, viber, snapchat…
Amíg Krisz a mesét olvassa a gyerekeknek a hálónkban ülök, a franciaágy végén, kezemben egy régi fényképpel. Próbálok erős lenni, de szépen lassan erőt vesznek rajtam a könnyeim, összeszorított szemeim közül apró cseppecskék buggyannak ki. A torkom elszorul, szívemet a fájdalom vasmarokkal szorítja. Nem szeretnék a múltra gondolni, de ezen a napon ez szinte lehetetlen. Küzdök, hogy ne ragadjanak magukkal az érzelmeim, legalább addig ne, míg Larától meg Tomitól el nem köszönök.
Hangtalanul nyílik ki a szoba ajtaja, s a résen Lara aprócska feje kandikál be. Gyorsan ellentétes irányba kapok a fejem, s kezem könnyáztatta arcomhoz emeltem, hogy elrejtsem előle fájdalmamat. Hiába egy okos kislány, ő még nem értené meg mindazt, amint keresztülmegyek most.
- Mi van a kezedben, Anya? – kérdezi, ahogy óvatosan közelebb jön, majd felpattan mellém az ágyra és hozzám dől.
- Tudod mit jelent az, hogy legjobb barát?
- A legjobb barát az, akinek adsz a sütidből és nem kérsz cserébe az övéből. Igaz?
- Valami olyasmi – bólintok haloványan. – Nos – kezdek bele – a képen én vagyok a legjobb barátommal. Még nagyon fiatalok voltunk, amikor a kép készült.
- De szép voltál – suttogja.
- Köszönöm édesem. Szóval ő itt Bence – mutatok a fiatalkori énem mellett ácsorgó srácra. – Az iskolában ismertük meg egymást. Nagyon sokat voltunk együtt és rengeteget segített, ha gondom volt.
- És a sütijéből is adott? – szúrta közbe Lara.
- Igen, még a sütijéből is kaptam…
S szép lassan mesélni kezdek neki arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretek. Persze mindent nem érthet, és vannak dolgok, amikhez még kicsi, de talán egyszer majd elmondhatom neki a teljes történetünket.
Mesélek arról, hogy miképp ismerkedtünk meg, hogy mi mindent tett értem az évek során. Arról, hogy hogyan lettem több általa, hogyan változtatta meg akkori kicsiny kis világomat. Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, s szép lassan ismét kicsordulnak a könnyeim. Egy idő után már nem is Larának beszélek, csak úgy bele a nagyvilágba. Túl régóta fojtom el a vele kapcsolatos érzéseimet, soha nem beszélek róla, s most szakad át bennem valamiféle képzeletbeli gát. Szabadjára engedem az érzelmeimet, minden együtt töltött pillanatunkat felidézem magamban, ismét átélem a közös kalandjainkat. Úgy érzem, újra velem van, újra élek…
Nem tudom, hogy meddig beszélek, csak mondom és mondom mindazt, ami az eszembe jut. Elmerülök a múltba, s az ránt vissza a jelenbe, hogy megérzem, ahogy megmozdul mellettem az ágy matraca. Oldalra pillantva Kriszt pillantom meg a lányunk helyén.
- Lefektettem Larát –súgja, s lágyan magához húz.
Egyik kezemmel a kezét szorítom, másikkal a pólójába kapaszkodom, fejemet a válla hajlatába mélyesztem, miközben testemet a zokogás rázza. Nem szól semmit, csak szorosan magához von, így nyújt vigaszt. Nem kell semmit sem mondanom, pontosan tudja, hogy mi játszódik most le bennem, mi mindent érzek. Ő is ismerte. Ismeri a kettőnket összekötő kapcsot, a történetünket a kezdetektől egészen katasztrófáig, mely elvette őt tőlem s ezzel megváltoztatta az életemet.
- Annyira hiányzik – súgom, mikor már valamennyire meg tudok szólalni. – Nem így kellett volna történnie. Nekem szükségem van rá, itt kellene lennie velem!
- Sss, tudom kedves, tudom – lágyan a hátamat simogatja.
- Szeretem. Szerettem, most is szeretem és szeretni fogom mindaddig, amíg csak élek. Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki. Amikor megismerkedtünk egy önbizalom hiányos szerencsétlen liba voltam. Rengeteg defektem volt, gyűlöltem mindent és mindenkit, gyakran hisztiztem és ezzel elkergettem magam mellől mindenkit. Nem fogadtam el a segítséget, túl büszke voltam ahhoz. Egyedül voltam. Erre jött ő és addig piszkált, amíg meg nem embereltem magam. Segített, hogy ne egy csúnya lányt lássak a tükörben, ha belenézek. Küzdött azért, hogy higgyek az emberekben, hogy megtanuljak bízni. Egy csomót balhéztunk, de mégis, hosszú idő után ő volt az első, aki ilyen mélységekbe menően törődött velem. És nem adta fel, nem hagyott magamra.  
- Nem akármilyen ember volt – ért velem egyet Krisz.
Hosszú ideig nem szól egyikünk sem, csak fekszünk szorosan egymáshoz bújva, a másikba kapaszkodva. Gondolataimba mélyedek, egy másik világban járok, és rá emlékezem. Lelki szemeim előtt látom az első képet, amit küldtem neki magamról. Szinte hallom a hangját, amint arról magyaráz, hogy neki mennyivel nehezebb a suli, mint nekem. Már-már érzem közelségét, ahogy a Tisza partján sétálunk egy nyáron. Ismét vele vagyok. Tudom, hogy az egész csak egy fantáziakép, egy ábránd, de legalább újra velem lehet.
Szép lassan megnyugszom és visszatér a régi tompa sajgás a szívem környékére. Soha nem fogom elfogadni, hogy nincs már velem, hogy vége mindannak, amiről régen annyit tervezgettünk. Azt hiszem, képtelen leszek valaha is teljesen belenyugodni, hogy nincs többé. A hiánya mély sebet váj szívembe, mely soha nem fog begyógyulni, egy heg – ha több nem is – mindenkorra megmarad.
Hangom rekedt, a szemeim vörösek a sok sírástól, szívem nehéz az őt nyomó fájdalomtól, miközben próbálok mindarra a sok szépre és jóra gondolni, melyeket ő adott nekem. Közös nevetéseink felidézése valamennyire gyógyír a számomra. Mélyen a múltba temetkezek, immáron könnyek nélkül siratom.
- Anya? – hallom Lara suttogását az ajtó felől. Felkelek, odamegyek hozzá és leguggolok elé.
- Igen kincsem?
- Hol lakik most a Bence? – kérdezi kissé félénken, ártatlan tekintetével az arcomat fürkészve. Torkom elszorul, szívem nagyot dobban, de gyorsan rájövök, hogy mit is mondhatnék ki úgy, hogy a valóságot valamennyire elrejtsem előle, mégis igazat mondjak.
- A szívemben, Bence a szívemben lakik és örökké ott is fog lakni.

2015. március 22., vasárnap

Valami most kezdődik el

Egymással szemben álltunk. Tekintete megbénított. Csak nézett sötét szemével, s pillantásával fogva tartott. Próbáltam elfutni, elmenekülni; ő csak nem eresztett. A rabjává lettem. Tudtam, szívemig ellát most. Lehullott rólam a lepel, nem volt többé titkom előtte, nyitott könyvvé váltam a számára.
A tudat, hogy leleplezte érzéseimet, kellemes bizsergéssel töltött el. Egymás tekintetét fürkésztük, próbáltuk kiolvasni a másik gondolatait. Mikor elmosolyodott, újra remélni kezdtem. A szemem felragyogott, éreztem. Mosolya egyre szélesebb lett, s az én szám is felfelé görbült már. Lassan bólintott, majd én is, aztán hirtelen egyik haverjára nézett, helyettem.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a 10 perces tanítási szünetből már csak 2 perc maradt. Legjobb barátnőmmel álltunk a folyosón, de beszélni nem sokat beszéltünk. Tisztában volt vele, hogy milyen hatást gyakorolt rám Ő. De be kell vallani, erre egyikünk se számított.
Miközben ekképp elmélkedtem eltelt a maradék idő, fülünket az iskola csengő zaja ütötte meg. Elindultunk a termünk felé. Mielőtt átléptem volna a küszöböt Feléje pillantottam. Ismét rám mosolyodott. Ekkor jöttem rá, mosolya és tekintete lesz a vesztem. Ám már tudtában voltam annak is, hogy köztünk valami jó, valami különleges kezdődött el...